halálközeli élmény
Sziasztok!
Rég óta nem jelentkeztem, úgy gondoltam nem lenne jó ha a ti napjaitokat is beárnyékolnám. Azt hiszem pár dologra későn jövünk rá...mindig...
És nem tehetünk ellene,bármennyire kapálódzunk,foggal-körömmel harcolunk,már nem lehet a miénk.
Elkell fogadnunk a tényt, hogy jól elbaltáztuk. Mégis ki ítélhet ezért el minket? Nem járta senki végig ugyanazt az utat, mint mi. Mégis gyötör a bűntudat, hogy nem időben vettük észre, hogy elszalasztottuk. A fejünkben egyetlen szó motoszkál. Nem a neve, nem az hogy hiányzik, még csak nem is a düh. Csakis egy szó.
Kitaláltátok? Csak az a szó, hogy miért. Ez a kis kérdőszó lebeg a fejünkben,minden tiszta gondolatunkat beszennyezve, mikor tudjuk, hogy erre ebben a földi életben vajmi kevés esélyünk van választ kapni. De nem szűnik, mindig ott lesz. Elhalványulhat, de jönni fog egy szó, egy emlék, egy illat, egy kép. És onnantól végünk. Határtalan fájdalmat érzünk annak elvesztése miatt ami sohasem volt a miénk. Irracionális, de így van. Nem tudunk mit tenni ellene. Ez a lényünk része, bennünk él, lehetetlen kitörölni. Ugyanakkor megtanulhatunk vele együtt élni is, kevesebb fájdalommal, kevesebb önmarcangolással.
Életünk iróniája azonban az, hogy mikor elérkezik a megpihenés ideje...csak rá tudunk gondolni. Arra aki egész életünkre a fejünkbe ültette a miért kérdőszócskát, e rövid, lényegretötő, megválaszolatlan csintalan szavacskát. Nem fogunk másra gondolni, sem arra aki egész életünkben a tenyerén hordozott, sem arra aki mindig segített a bajban...csak rá. Miközben felidézzük az édes-keserű emlékeket, és szájunk arra a bohókás félmosolyra húzódik, amit nem tudunk megakadályozni ha magunk elé, mellé képzeljük..... így engedjük el a földi létet, helyet adva egy jobb valóságnak. Vele. A tudattal, hogy nyugodtan magunkkal vihetjük gondolatban, mert már minden mindegy. Mert már vége...